Hosszú idő telt el azóta, hogy legutoljára blogot írtam. Az embernek néha szüksége van feltöltődésre, amikor minden kiürül, amikor túlcsordul az utolsó fellelhető manna is. Sokszor éreztem úgy, hogy bár mondhatnék, de amit mondanék, tán én sem tudnám magamévá tenni, s tán nem is vagyok rá méltó, hogy életemből hozott erőforrásokat nevem alatt megjelentethessek. S ha most írok, sem magamból írok, csak lejegyzek néhány gondolatot, mely magamból árad, s mely lehet jó, s lehet hamis is.

Bizony, sokszor engem is zavar, hogy nemzettudatunk erősítését úgy próbáljuk kivívni, hogy több magyart bántunk, mint ahányat védünk. Osztunk, ítélkezünk. S nem baráti, igaz ítélettel, hanem támadással. Valóban, ez a nemzet 15 millió emberből áll, s még több lényből és gondolatból. Ha őket barátainkká fogadjuk egyszer, akkor összeér a nemzet belső lelke, és eggyé válik.

Azonban, nem is az a hiba talán, hogy "csak 5 millió magyart" szeretünk. Hanem, hogy néha egyet sem - magunkat is beleértve. Nem beszélhetünk arról, hogy csak kiválasztott pár millió magyart szeretünk, ha még saját szomszédainkat, vagy akár barátainkat sem vagyunk képesek őszintén szeretni, figyelni rájuk, értékeket adni nekik, de legalábbis őszintén viselkedni velük, és figyelni arra, hogy ne ártsunk nekik.

Ez az első feladat. Amikor készek leszünk arra, hogy saját szeretteinket ápoljuk, odafigyeljünk rájuk, amikor minden lehetőséget megragadunk majd, hogy értékeket adjunk nekik, amikor egyek leszünk velük: akkor nyílik meg az ajtó arra, hogy a többi társunkkal is összeforrjunk, hogy erős láncot alakítsunk ki, és ekkor indulhat a nemzet felépítése. Addig azonban, úgy tűnik, nehéz még az út: figyeljünk erre, mert ez a legfontosabb lépcsőfok!