Hazafelé
Carpathia 2006.06.01. 01:00
Sötét az ég. Kihaltak az utcák. Csak néhány lámpa világít a bérházak ablakain át. Elkezd esni. Autók rohannak a hídon át. Öreg villamos húz el előttem. Az utolsó ma este. Ő is aludni tér. A vezetőjét várja a feleség, a gyerekek már ágyban vannak. Béke és csend. Harmónia.
Elindulok én is lassan hazafelé. Közben egyre jobban esik az eső. Tócsába lépek, bal cipőm bánja. Ingzsebembe nyúlok egy szivar és egy öngyújtó után. Koppan a szivar vége a dobozon. Aztán elhúzom az orrom előtt. Istenem, ez a kávéillat… És ez az íz… Komótosan haladok csak. Nem sürgős. Ma este semmi sem az. Hogy miért? Jó kérdés. Nem tudom. Kinn az utcán, mégis otthon. Miért lehet ez? Teljes harmónia a külvilággal. Vagy inkább a külvilág megszűnése? Kilépés egy pillanatra ebből a világból? Ki tudja. Egy biztos. Odafentről szólít valaki. Fentről? Nem. Mellőlem. Itt van velem. Megkínálnám egy szivarral, de tudom, hogy nem dohányzik. Jó érzés tudni, hogy akkor sem vagyok egyedül, ha ez kívülről így látszik is. Emlékszem, mikor először találkoztunk. Semmit nem változott azóta. Bezzeg én. Bár talán jó irányba is. Egyszer a múlt században egy nálam okosabb ember azt írta: „Húsz esztendőm hatalom”. Lehet benne valami. Bár az Övéhez képest semmi. Az a Hatalom nem földi. Az annál sokkal nagyobb. Szótlanul sétálunk a Vámház körúton, lassan feltűnik balra a Nemzeti Múzeum a Kálvin tér túlsarkában. Lekéssük az utolsó metrót. Felfelé a mozgólépcsőn azon tűnődöm, miért van most velem. Kiváltság ez? Vagy másnak nincs rá jobban szüksége? De hamar rájövök, nem szabad evilági dolgokban gondolkozni. Ő az Egy és mégis a Minden. Őbenne lehetünk csak Egyek. Maga a Tökéletesség.
Itt is vagyunk az Astoriánál. Alábbhagy az eső is. Megállunk a buszmegállóban. Éjszakai járatra várunk. Furcsa, hogy rajtunk kívül senki nincs a megállóban. Előveszek még egy szivart. Az utolsót a dobozból. Meggyújtani azonban már nincs időm. Feldübörög az éjszakai busz. Beáll a megállóba, felszállunk rá. Üres a busz. Biztos Budapesten járok? És 2006-ban? Ő csak mosolyog rám. Tudja, amit én még nem. Gyorsan halad a busz. És meglepően halkan. Szinte zajtalanul. Néha egy-egy tócsába hajtva csobban a víz, de a motor nem zörög. Blaha, Keleti. Nem áll meg. Fura. „Stadionok következik”. Felállok, jelzek. Útitársam még mindig csak mosolyog. Leszállok, az ajtók zárulnak. Intek. Hirtelen tele lesz a busz. Ismeretlen arcok. Elindulok a Hungária felé. Húsz méter a megállótól. A sarkon hátranézek, de a busz már sehol. Feltekintek az égre. S ott megy a Tejúton. Most értem meg, min mosolyogtál. Az Égbe visz a busz. Nem baj. Legközelebb nem szállok le ilyen korán. S akkor talán hazaérek
|