|
Az Élet kocsmája
Carpathia 2005.10.16. 19:30
Üres boroskancsók. Üres poharak. Pénz a zsebben. Még nem fizettem. Pedig üres minden. Várok valamire. Nem is tudom magam sem, hogy mire. Annyit érzek csak, hogy itt nincs vége mindennek. Valaminek vége van. De nem mindennek.
Mióta komolyan gondolkodom dolgokon, ma először éreztem azt, hogy nem tudok adni. Üres vagyok. De ez nem a végső üresség. Még nem a számlát kérem. Még bort kérek a poharamba. Magamba pedig erőt. Erőt azért, hogy eztán is tudja még adni bort annak, aki az asztalomhoz ül. Mert most nem tudok bort adni. Üres a poharam. Nem adhatok. Nincs miből. Iszonyat rossz érzés. Vágyom, várom, hogy tele legyen a poharam. Feltöltődjek. Mert a boldog ember is elfárad. Csak az nem, akinek tökéletes élete van. És mindannyiunk egyik én-változatának (vagy magának neki) tökéletes élete van. De a boldog embernek, mint nekem is, fel kell töltődni néha.
Szépen lassan elcsendesedik a kocsma. A kocsma, mely nyüzsgő mindig. És ami nyüzsgött még nem is oly régen. Fáradt vagyok. A poharam még mindig üres. Valami csuklyás alak tűnik fel az ajtóban. Nem túl bizalomgerjesztő. Sötét alak. Látom véres szemeiben, hogy nem élvezi, amit csinál. Mert nem ad soha. Mindig csak elvesz. Felém indul. A jelenlévők feszülten figyelnek. Intek a pincérnek kedvesen. Aranyos, de szigorú, idős úr a pincér. Ő a tulajdonosa a helynek. Jóban vagyok vele. Bort kérek a poharamba. Feltűnik egy lány is az öreg mögött. Milyen szép lány. Tölt a poharamba. Színültig. Aztán távozik. De látjuk majd még egymást. Elkezdem kortyolgatni a bort. És közben adok annak, aki az asztalomhoz ül. Ő is töltődjön fel. Ez így megy nálam.
Addig megy ez így, míg ebben az Élet nevű kocsmában az az Isten nevű bájos öreg bácsi ad nekem az élet borából. Míg ő ad nekem, én is adok másoknak. Mi lesz aztán? Zárórakor kérem a szmlát, fizetek, beintek annak a csuklyás, kaszás idiótának, akit Halál néven ismernek, és elmegyek a jó Istennel hozzá. És nála megvárom azokat, akik ittak valaha a boromból…
Dúró József
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
