Nyugalom. Csend. Néhányan megállnak egy-egy pillanatra ebben a rohanó világban. Pólyás gyermek az egyik ülésen. A jövő. Mellette édesanyja. Mosoly az arcán. Oh, szülj, anya, könyörgöm, szülj jövendőt! És Istenem, kérlek, vigyázz a gyermekekre! Ők a jövő. És felsír a gyerek. Éles hangon. Sokan felkapják a fejüket. Igen, végre felkapják. Figyelnek a jövőre talán. Mert a jövő figyelmezteti őket, ne csak a mának éljenek. Aztán cumit kap a gyerek. Kielégíti táplálkozási ösztöneit. Mert ő az ösztöneire hallgat, még nem rontotta meg a mai világ. Ő élni akar. És erős akar lenni. Igen. Az kell neki. ERŐ!

Aztán odébb tekintek. Két óvodás játszik békésen. Békésen! Milyen jó nekik. Anyjuk is rájuk mosolyog. A fiú tolja a kisasztalon az autóját, a lány fésüli a babáját. Az ember arcára kiül az öröm. A jövő két újabb, gondtalan tagja. Előttük az élet. Semmi feladatuk, gondolná a ma embere. És mekkorát tévednek! Az ő feladatuk hatalmas. Odalép a fiú a kislányhoz: „Gyere, játsszunk együtt!” Önzetlenül együtt játszani. Mekkora feladat! Közösen kezdenek játszani. És jobban szórakoznak mindketten. Szépek vagytok együtt, gyerekek! Így tovább! ÖSSZETARTÁS!

-  Érted már? – kérdi tőlem a Teremtő.

- Igen, Uram, értem – felelem. – Tudom, érzem, ez a mi feladatunk is. Hogy a jelenben olyan feltételeket teremtsünk, ami a jövőt, az ő jövőjüket teszi szebbé. De ehhez tőlük kell megtanulni azt a két dolgot, amit ők, a pólyás és az óvodások tudnak. És hozzá még egyet, aminek vezérelni kell minket, mikor a jövőt építjük: SZERETET!

Dúró József