Harangzúgás az egyetemeken
Janko1 2005.08.01. 20:29
Nekünk, akik azzal foglalkozunk nap mint nap, hogy hogyan is lehetne jobbá, szebbé tenni világunkat, milyen módszereket dolgozzunk ki és alkalmazzunk az élet különböző területein, hogy az a társadalom, amit felépítünk, a lehető legjobb környezetet nyújtsa a boldogságra és fejlődésre vágyó embereknek, néha meg kell állnunk egy pillanatra. Nekünk, akik sokszor külső szemlélőként vizsgáljuk az élet különböző területeinek egyes kérdéseit, néha meg kell küzdenünk belső élményeinkkel is. Nekünk, akik néha felkiáltunk, mert veszélyt látunk a világ egy-egy folyamatában, akik felemeljük szavunkat, mert bajt látunk az oktatás, a média, a kultúraőrzés, a szellemi táplálékunk őrzésénél, vagy éppen az élet oly sok más területén, néha iszonyúan meg kell küzdenünk az élettel magával, amikor baljós gondolataink megvalósulását belülről kell átélnünk.
Van néhány szerettem, aki idén érettségizett. Az elmúlt egy évben részben, az oktatás területét vizsgálva elemeznünk kellett az elmúlt tizenöt év fejlődésének egyik csúcspontjának tekinthető angolszász lineáris képzés, és a többszintű érettségi bevezetésének lehetséges eredményeit. A magyar oktatáspolitika által preferált angolszász rendszer túlmutat az általános európai szabványokon. Legjobb példa erre Franciaország, ahol határozott tanrendben, erős szabályok szerint alakították ki az oktatási rendszert, melynek eredményeképp az egyik legjobb, és legproblémamentesebb rendszernek tekinthető modell jött létre. Az angolszász megoldás legszebb példája a sok-sok hamburgerzabáló amerikai nebuló, akik érettségijüket megkapván általában még azt sem tudják megmondani, hol van Európa. A magyar liberális oktatáspolitika azonban még ezen is túlmutat. Az elmúlt évben rengetegszer kellett felhívni a figyelmet arra, hogy a kétszintű érettségi rendszere, annak rohamos, átmenet nélküli bevezetése, ill. az átgondolatlansága, lekezelése óriási problémákat, káoszt fog eredményezni.
Az a néhány szerettem több dologban megegyezik. Mindannyian kitűnőre érettségiztek, felvételi tárgyaikból emelt szintű vizsgát tettek. Jó, nem mindegyiküknek van nyelvvizsgája, ez igaz. Felsőfokú meg végképp nem. Többen indultak viszont tanulmányi versenyeken. Ja, és még egy apróság. Mindannyian végigtanulták az elmúlt négy évüket. Mindez nem járt nagy teherrel, csak azzal, hogy idejük így eléggé korlátozott volt, nem önhibájukból, hanem azért, mert mertek álmodni. Van, aki új lehetőségekről, van, aki tanulásról, van, aki arról, hogy adhasson. Mindannyian valamiről, amihez egyik lépcsőfok lett volna az egyetem. Szeretteimnek van még egy közös tulajdonsága. Egyiküket sem vették fel sehova. Ebben a helyzetben, látva a múltat és az eredményt, valahogy nem vagyok hajlandó elfogadni az oktatási miniszter azon álláspontját, hogy minden rendben volt az érettségivel, a felvételi pontokkal, és tökéletesen megvalósult a hőn áhított mélyen tisztelt „esélyegyenlőség”. Hogyan tehetném mindezt, amikor dékánok, rektorok tiltakoznak a felvételi ponthatárok ellen, mert kevesebb diák jutott be így az egyetemekre, mint ahány hely van (!); amikor valami miatt a felvettek mindössze 30%-a az, aki idén érettségizett; amikor még az Alkotmánybíróság is megállapította, hogy a kétszintű érettségi rendszere jogellenes! Nekem már egy ideje elfogyott az erőm arra, hogy pontosan átlássam a felvételi pontok számítási módszerét, de azt látom, hogy a korábban érettségizőknek nagy előnyük volt, és azt is, hogy szeptembertől valami miatt üresen fognak kongani az egyetemi padsorok!
Nem kell, hogy vezetőink félreértsenek bármit is. Nem egyes emberekről, rólad, rólam szól a történet, nem mi esünk kétségbe, nem mi jutunk zsákutcába az élet útvesztőjében. Hisz aki átélte a csalódás és a döbbenet pillanatait, az tudja, hogy ez is csak egy újabb állomás, egy újabb esemény az élet végtelen tengerében. Aki álmodott, küzdött, és tanult, az tudja, hogy tudása soha nem veszhet el; és ami elvesz, arra talán soha nem is volt szüksége. Mert aki álmodik, az mindig a végeredményt látja maga előtt, és nem a kaput; mert a kapu változhat, ma hívhatják ilyen egyetemnek, holnap talán egy új barátnak fogják hívni, a lényeg, a cél soha nem változhat meg külső körülmények által. Mert az élet lelke nem pillanatnyi vágyainkat szolgálja; azt adja elénk, amire szükségünk van. S általa, hosszú távon, így leszünk valóban tökéletesebbek, és boldogok. Nem az álmodó fiatalokról szól a kétségbeesés fájdalma, mert ők minden pillanatban el tudják fogadni azt, amit az élet eléjük rak. A vészjelző harangok az építőkről és a segítőkről szólnak, rólunk, akik társadalmunkat nemesíteni, és nem rombolni szeretnénk, rólunk, akik ágyat tervezünk a fejlődni vágyó gyermekeknek. Eme harang egyik kondulása azt jelzi, ez a hozzáállás, ez a korszellem hamis.
Én annak idején az ország egyik legjobb gimnáziumába jártam, ahol nagyon felkészült, jó tanárok oktatását élvezhettem. Az egyik ilyen tanárom elkövetett egy hibát. Arra buzdított minket, hogy szavazunk az MSZP-re, mert a tanárságnak már elege van a Fidesz liberális oktatás-politikájából, amivel tönkreverik az országot. Szép gondolat volt tőle. Azonban most nehogy valaki azt gondolja, hogy már megint mindenről a szocialisták meg a „kommunisták” tehetnek. A Fidesz felsőoktatással kapcsolatos elképzelései szinte semmiben nem különböztek Magyar Bálint terveitől. Hacsak abban nem, hogy a jelenlegi vezetésnek még több értelmes ötlete van, mint annak idején a Pokorni-félének volt. Ami már csak azért is meglepő, mert a minisztérium tanácsadói ugyanazok voltak mindkét kormányzás alatt. Nekem szerencsém volt, én még pont elkerültem a NAT bevezetését. Akik nem kerülték el, azok meg azt hiszem egyre inkább csak magukban bízhatnak. Meg talán bennünk.
Kóbor János
|