Te mindig utáltál egyedül lenni. Én is. De én már tudom, sosem vagyok egyedül. Fájt már valaha neked? Fájt már, hogy ki nem sírt még soha, az nevetett a legjobban? Fájt már egyedül fázni a sötétben? Ne hajtsd le soha fejed kérlek; valaki mindig veled van. Ki fentről jön, föntre tekintsen; a Haza sohasem porból születik, hanem szellemből és könnyből. Látod már: nincs miért aggódnod, nincs miért féltened régen őrzött kincseidet, melyet még senkinek nem mutathattál meg; s ha mutattál is, az nem is az a kincs volt, ami Te magad vagy, csak egy-két pillanat, egy-két arc, és érzés.

Élsz. Legyen ez bizonyíték neked: sosem voltál egymagad. Az vagy, amit keresel. A teher, amit őrzöl, az enyém is. S bárki, bármi jönne veled szemben, és hívna máshova, vagy csak egyszerűen félne tőled, és ezért gyűlölne, sose feledd: ketten vagyunk egyek. Amíg Te az vagy, akit most magad elé képzelsz, addig mindig veled leszek. És addig a tűz ki soha nem alszik, és addig mindig lesz út, és mosoly.

Nézd: ez az üzenetem neked! Nem a pillanat szülte, hanem az a sok-sok fájdalom, könny, és a hosszú út, amíg ide, hozzád érhettem. Mert most örülök neked: hit, tisztaság, szeretet; ezt adod nekem, innen a távolból is. Én pedig e sorokat neked, bízva abban, hogy sosem feleded: nem vagy egyedül.

Kóbor János