Az emberi lény állapotának jellemzőit folyamatokban való elhelyezéssel tudjuk az értelmünk számára legkézenfekvőbb módon szemléltetni. A szóbeli leíráshoz és az összefüggések megismeréséhez szükséges módon kell bevezetnünk a folyamatokon való pozitív és negatív elmozdulási irányokat. Mindez önkényes, ám a logikai okfejtés eredménye természetesen szabadon felcserélhető, s így eredményünk nem függ majd a kezdeti választástól. Ugyanígy meg kell határoznunk a vizsgálandó tulajdonságot, mely ez előzőhöz hasonló módon szintén csupán "látszatra" önkényes választás.

A gyakorlati példája eme választásoknak lehet a tudatosság megélése, amely folyamatának pozitív iránya olyan egyéb jellemzőkkel hozható összefüggésbe, mint boldogság, stabilitás, jókedv, biztonság, negatív jellemzői lehetnek a bizonytalanság, félelem, rosszkedv, szenvedés; mindenki eldöntheti, számára melyik szimpatikusabb. A kiemelt tulajdonság folyamatának vizsgálata alapján egyéb, hétköznapi életünkben előtűnő állapotokkal, tulajdonságokkal hozható összefüggésbe, mely egyéb tulajdonságok váltják ki életünk hatás-ellenhatás által működő akcióit és reakcióit.

A fent általunk kitüntetett tudatosság folyamatának egyik fő megjelenő jellemzője az ember kollektívumhoz való viszonyát jeleníti meg. Ennek az érzelemvilágban megjelenő szándékát szoktuk mindennapi szóval "valakihez való tartozásnak", vagy "közösségi élménynek" hívni. A mindennapi élettapasztalat bizonyítja azt, hogy a társaság-magány előbbi módon meghatározott kettősség fogalmai egyértelműen megfeleltethető viszonyban állnak a szintén már említett tulajdonságokkal, így a boldogság-boldogtalanság, a jókedv-rosszkedv, a biztonság-félelem kapcsolatokkal. Eme kollektív élmény akkor is létező, és társadalom-szervezési szempontból megkerülhetetlen tényező, ha annak okát tovább már nem vizsgáljuk, hanem létezését pusztán empirikus módszerek eredménye alapján elfogadjuk.

Mint azt már említettük, a tulajdonságok és kapcsolt jellemzőik, így a tudatosság és a kollektív élmény folyamatokban létező dolgok. A megértéshez célszerű a két szélsőséges, idealizált esetet tekinteni: ekkor a teljes tudatosság állapotában jutunk el a teljes kollektív élményhez, míg a teljes tudatlanság állapotában valamihez, amit még nem tudunk, mi, csak azt, hogy a teljes kollektivitás ellentéte. Először meg kellene ismernünk, mi is az a teljes kollektivizmus, a tudatosság szemszögéből nézve. Nevezzük egylényegűnek azt a valakit azzal az adott rendszerrel, vagy létező dologgal, amelynek belső folyamatait az átlátja, az azt elérő hatásokat érzékeli, és az onnan kijövő hatásokat létrehozza. Amennyiben emberi belső lényegünket (jelenleg annak konkrét meghatározása nélkül) tekintjük alanynak az előbbi definíció alkalmazásakor, akkor nyilvánvaló példaként adódik akár személyiségünk, akár bármely társas kapcsolatunk. Személyiségünkkel és az ahhoz kapcsolt emberi testünkkel egylényegűek vagyunk a nap legtöbb órájában, mert érzékeljük mindazt, amit az érzékel, eme hatásokat feldolgozzuk, és reagálunk rájuk szintén annak felhasználásával. Ugyanakkor egylényegűek vagyunk nagyon sok, általunk kiválasztott társas kapcsolatban is, egylényegűek vagyunk családunkkal, barátainkkal, bármely szerettünkkel, spontán kialakult közösségeinkkel, amelyekkel valamilyen közös tulajdonság által kapcsolatot alakítunk ki; egylényegűek vagyunk, mert foglalkozunk problémájával, gondolataival, együtt örülünk sikerének, együtt szenvedünk szenvedésével, és általa adunk ki magunkból reakciókat. Ezek alapján teljes kollektivizmuson azt az állapotot értjük, amelyben önmagunk minden létezővel egylényegű, az azt ért hatásokat érzékeli, azokat feldolgozza, és azokra megfelelő módon reagálásokat küld. Ezek alapján megfogalmazhatjuk a teljes kollektivizmus ellentétét: azt az állapotot, amelyben önmagunk semmilyen külső behatást nem érzékel, nincsenek aktív folyamatai, reagálni nem képes, vagyis teljes mértékben kiszolgáltatott. Az eredeti gondolatmenetnek megfelelően előbbi a teljes tudatosság, utóbbi a teljes tudatlanság tulajdonságához kapcsolható. A valós állapotok, melyek nyilvánvalóan tértől, időtől függő állapotok, e két idealizált állapot között helyezkednek el. Mindez kijelenthető anélkül, hogy megvizsgálnánk, az ideaállapotok vajon ténylegesen elérhetőek-e (ugyanakkor az esetek definiciója alapján látható, hogy ezen állapot csupán a teljes kollektivizmusban létezhet).

Eredményeink alapján azt mondhatjuk, hogy a kollektív élmény, és az ebből kiinduló hatások és döntések halmaza valójában nem más, mint önmagunk mindenkori világmegélése, az abban lejátszódó események felfogása, azok feldolgozása, és az azokra adott reakciók összessége. Ebben az értelemben természetesen kollektív élmény az ember, mint egyén saját személyiségével való találkozása is. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a lét egyik fő tulajdonságú eleme a kollektívumhoz való viszony, hisz ez már nem adott időben és pillanatban létező "élmény", hanem valójában az információ-áramlás érzékenységét mutató jelző.

Milyen következtetésekre is juthatunk tehát a fenti gondolatmenetek eredményeképp? Elsőként összefüggést teremthetünk a különböző tulajdonságok között. Mint azt az általunk kiválasztott alaptulajdonságból és az eredményekből láthatjuk, a tudatosság és a kollektív érzékenység (vagyis hogy milyen szinten érzékeljük a világ eseményeit) egyenes arányban függnek össze egymással. Az éber, gondolkodó, tudatos belső állapot tágítja a kollektív érzékelés határait, míg az ösztöneire hagyott lény egyre inkább távolodik attól, s így ezáltal szűkíti határait is. Másodszor láttuk azt, hogy az önkényesen ellentétes pólusokra osztott folyamatábrán a tudatosság, s így a kollektivizmus mellé kapcsolhatóak az egyéb pozitív tulajdonságok: a boldogság, a stabilitás, stb. is. Olyan rendszernek tehát, mely az előbbi módon kijelölt pozitív irányba szeretné elmozdítani a társadalom (és annak minden tagjának) tulajdonságait, akkor minél szélesebb, és több kollektív tudást és élményt kell átadnia annak. Minél több hatást ad a kollektívum a feldolgozandó (előbbiekben pontosan meg nem határozott) emberi lénynek, minél inkább alkalmassá teszi azt arra, hogy az őt ért hatásokat elemezze, és minél több lehetőséget ad neki arra, hogy a hatásra reagálhasson, annál inkább részesíti őt kollektív élményben, vagyis a feltárt kapcsolatok miatt annál inkább tudatossá teszi őt, és annál inkább pozitív irányba mozdítja elő a különböző tulajdonságait.

Harmadszor látható, hogy nincs kitüntetett közösség, így nem az a személyiségként létező egyén sem. Következésképp hibát követünk el akkor, ha bármely rendszert, így akár az individuumként létező személyiséget kitüntetjük, és bármely eseményt csak és kizárólag az ő szemszögéből vizsgálunk, valamint az ő szemszögéből nézve állapítunk meg tényeket és kívánságokat. Természetesen ez bármely más rendszerre is igaz. Ugyanakkor egyrészt, az emberi értelem által megkívánt megfoghatóság miatt az egyébként folyamatban létező kollektivizmust diszkrét szintekre szükséges osztanunk. Ennek a diszkrét felosztásnak lesz eredménye emberi és társadalmi szempontból a személyiség különállásának megélése, a kisebb közösségek, az egyént körülvevő közvetlen család létrejötte, valamint a nagyobb család, a közös tulajdonságok alapján szerveződött nemzet megszületése. Másrészt, minden létező az előbbi módon meghatározott folyamatábrán adott időpillanatban és adott helyzetben valamely adott ponton tartózkodik; cselekedeteit az határozza meg, hogy e folyamatban mely irányba mozdul el. Ennek megfelelően az adott létezőtől nem várhatjuk, hogy részese legyen a teljes kollektivizmusnak, és azt sem, hogy részese legyen az eme állapot antipárjának (amely a fent vázolt gondolatmenet értelmében elvileg sem lehetséges). A megállapított tulajdonság-kapcsolatokat felhasználva azt mondhatjuk, hogy a társadalom a létező tudati szintjének leginkább megfelelő kollektívumból kiindulva kell hogy tágítsa annak szintjét, a kívánt iránynak megfelelően. Ennek megfeleltetéseként a fenti hatás-feldolgozás-lehetőség részletezett módszerei felhasználásával az individuumként létező egyénnek társas kapcsolatot, a kettős individuumként létezőnek családot, és érdeklődésnek, személyi tulajdonságnak megfelelő közösséget, az adott gondolatkörben tudati szintet megélő létezőnek pedig tulajdonság-egyesítő közösséget szükséges a társadalomnak adnia, mely kollektív tárgyként a nacionalizmus esetében éri el a legfőbb diszkrét (tehát nem abszolút) szintet.

Szólnunk kell bővebben arról, hogy az előbbi módon létrehozott nacionalizmusban kiteljesedő kollektívum milyen szabály szerint rendeződik. Láttuk, hogy a különböző tulajdonságok összefüggései miatt a kollektivizmus létrejötte a tudat határterületének tágulásával, az érzékelés és a ráhatás nagyobbodásával jár együtt. Azt mondhatjuk tehát, hogy az a nemzeti közösség (mely alatt a nacionalizmusban kiteljesedő kollektívumot értjük), amelyet az előbbi módon hoztunk létre, az azonos hatásokra azonos folyamatokat, gondolatokat elindító, arra azonos módon reagáló kollektívumnak tekinthető. Hasonlatos az individuumhoz: bár időben, térben belső jellemzői, értékjegyei változóak, mégis adott pillanatban adott és egyedi jellemzőkkel bír, mely jellemzők hozzák létre létezésének illúzióját, és énképét. A nemzet tehát egy magas kollektív szint, mely a közös tulajdonságok, közös érzékelés és az arra való közös reagálás alapján szerveződik. Hangsúlyozandó, hogy nem tagok összessége; hanem önállóan létező kollektívum. A fent ábrázolt folyamatok megfordíthatósága miatt ugyanolyan érvényű az a mondat, hogy a nemzet tagjai (így az individuum, az egyén is) a nemzet részekre osztásával jönnek létre, mint az, hogy a nemzetet a tagok összessége alkotja; sőt, mivel a definicíó értelmében (ahogy azt már fent vizsgáltuk) a kollektivizmus jelenthet csakis abszolútumot a folyamatban, csakis az első mondatrésznek lehet érvényességi joga.

Mit kell tehát az eredmények ismeretében tennie egy olyan társadalomnak, mely az előbb meghatározott módon a pozitív irányultságát szeretné előirányozni a társadalom különböző tulajdonságainak? A nemzet, mint kérdéskör viszonylatában mindenekelőtt hangsúlyoznia szükséges a nemzet, mint tudatszint élő létezését, az azt érő hatásokat el kell juttatnia mindenhez a nemzet egészén belül, fel kell használnia minden belső reagálást, és főképp a közös belső tulajdonságokat felismernie, megtartania, lehetőleg nemesítenie (vagyis a folyamaton belül a pozitív irányba tolnia), és terjesztenie szükséges a nemzeten belül. Fel kell ismernie a nemzet mint önálló, tagoktól független létezését; éppen ezért a nemzetet összefogó tulajdonságok (melyek gyakorlati formában megjelenhetnek hitben, vallásban, kultúrában, hagyományban, személyiségjegyekben, stb.) a nemzet részeinek pillanatnyi jellemzőitől való független létezését, s így azokat minden színtéren megjelenítenie szükséges, mintegy környezetet adva az eltérő kollektív tudatszinttel rendelkezők számára. A nemzeti tudatszint megjelenési formája a társadalomban az a nemzetállam, mely testet ad az élő nemzetnek, amely felfogja a hatásokat, és összegyűjti a reagálásokat, és amely az előbbi módon létrehozza minden és mindenki számára a nemzetet megjelenítő környezetet, ill. tudati állapotot. Ez az adott szempontból megfelelő társadalmi berendezkedése annak az állapotnak, melyben minden kollektívum, minden létező a fent meghatározott pozitív irányba mozdul el értékei szempontjából. 

Kóbor János