Elindulok én is lassan hazafelé. Közben egyre jobban esik az eső. Tócsába lépek, bal cipőm bánja. Ingzsebembe nyúlok egy szivar és egy öngyújtó után. Koppan a szivar vége a dobozon. Aztán elhúzom az orrom előtt. Istenem, ez a kávéillat… És ez az íz… Komótosan haladok csak. Nem sürgős. Ma este semmi sem az. Hogy miért? Jó kérdés. Nem tudom. Kinn az utcán, mégis otthon. Miért lehet ez? Teljes harmónia a külvilággal. Vagy inkább a külvilág megszűnése? Kilépés egy pillanatra ebből a világból? Ki tudja. Egy biztos. Odafentről szólít valaki. Fentről? Nem. Mellőlem. Itt van velem. Megkínálnám egy szivarral, de tudom, hogy nem dohányzik. Jó érzés tudni, hogy akkor sem vagyok egyedül, ha ez kívülről így látszik is. Emlékszem, mikor először találkoztunk. Semmit nem változott azóta. Bezzeg én. Bár talán jó irányba is. Egyszer a múlt században egy nálam okosabb ember azt írta: „Húsz esztendőm hatalom”. Lehet benne valami. Bár az Övéhez képest semmi. Az a Hatalom nem földi. Az annál sokkal nagyobb. Szótlanul sétálunk a Vámház körúton, lassan feltűnik balra a Nemzeti Múzeum a Kálvin tér túlsarkában. Lekéssük az utolsó metrót. Felfelé a mozgólépcsőn azon tűnődöm, miért van most velem. Kiváltság ez? Vagy másnak nincs rá jobban szüksége? De hamar rájövök, nem szabad evilági dolgokban gondolkozni. Ő az Egy és mégis a Minden. Őbenne lehetünk csak Egyek. Maga a Tökéletesség.