Az olvasni tudókról
Carpathia 2005.06.20. 00:36
Emlékszem egy képre gyerekkoromból, ami mély nyomot hagyott bennem. Nem tudom, miért. Illetve eddig nem tudtam. A nagyapám feküdt az ágyán, és olvasott. Minden este a Híradó után. Kisgyerekként nem értettem, miért nem alszik vagy tévézik. Olvasott. Nem nagy dolog, mondhatná joggal az olvasó, más is szokott olvasni. De tényleg tud is olvasni? Sokan vannak, akik olvasnak, de nem értik mit. Illetve látják a szavakat, a betűket egymás után. De fogalmuk sincs, miről szól. Vannak, akik megértik a szavakat, a mondatokat, amik oda vannak írva. De elég megérteni? Ha az ember csak megérti, nem veszélyes-e, hogy el is hiszi?
Nagyapám nem ilyen. Hisz Istenben, Hazában, vannak elvei. Belegondolt mindig abba, mit olvasott. Vagy nem ez e az olvasás legnagyobb öröme? Elolvasok egy bekezdést, fejezetet, könyvet, cikket, és érzések, gondolatok jönnek elő. Jobbik esetben. Eszembe jut, hogy NEM, az, amit itt a szerző leírt, NEM így van. Kissé diadalittas érzés tör az emberre, lám ellenpéldát tudok mondani, meg tudom cáfolni a leírt tézist. Vagy IGEN, ez tényleg így van. DE! Ezt és ezt vonja maga után, amit az író/publicista már nem írt le. Akárhogyan is, új gondolatok ébrednek. Meglátom az értékeimet, a hibáimat. Rájövök arra, hogy igen, én ezt vagy azt az értékrendet vallom, hasonlót/ellenkezőt, mint amit olvastam. És ezt érvekkel – ellenérvekkel – meg tudom védeni. Van-e annál nagyobb győzelem, mint mikor elismeri a vitapartner: „Igazad van!”? Rosszabb esetben megfutamodik, kifogást keres, vergődik, de érzi a vereségét. És én is érzem. Akaratlanul is eszébe jut az embernek Nietzsche, az ő „embert felül múló ember”-e. Felülmúljuk a vitapartnert, és egy idő – sok idő – után, amit olvasással töltünk, úgy érezzük, magunkat is. Olvasunk, megértjük, elgondolkozunk. Megismerjük önmagunkat. Bevallom, mikor ezt a cikket elkezdtem írni, fogalmam sem volt arról, mit is fogok papírra vetni. Olvastam, és bevillant a kép, ahogy nagyapám olvas az ágyán. És tud olvasni… De vajon a fiam fog–e tudni olvasni? Tanítani fogja-e még ezt az iskola? Három emberre nehezedik a felelősség ebben a globalizálódó világban. A politikusra, hogy biztosítsa az olvasás tanításának lehetőségét. A tanítóra, hogy megszerettesse az olvasás művészetét. És ránk, fiatalokra, akiknek gyerekünk lesz – és őt meg kell tanítani olvasni. Hogy utódaink is olvassanak, hogy felülmúlják magukat, az embert, és megértség, lássák Istent… És ha a kedves olvasó most azt mondja: NEM, olvasni tudni nem ezt jelenti ezért és ezért? Nos félek, akkor csak az igazamat erősíti. Mert mégiscsak elolvasta, megértette ezt a kis irományt, és elgondolkozott rajta…
Dúró József
|