Nagyapám nem ilyen. Hisz Istenben, Hazában, vannak elvei. Belegondolt mindig abba, mit olvasott. Vagy nem ez e az olvasás legnagyobb öröme? Elolvasok egy bekezdést, fejezetet, könyvet, cikket, és érzések, gondolatok jönnek elő. Jobbik esetben. Eszembe jut, hogy NEM, az, amit itt a szerző leírt, NEM így van. Kissé diadalittas érzés tör az emberre, lám ellenpéldát tudok mondani, meg tudom cáfolni a leírt tézist. Vagy IGEN, ez tényleg így van. DE! Ezt és ezt vonja maga után, amit az író/publicista már nem írt le. Akárhogyan is, új gondolatok ébrednek. Meglátom az értékeimet, a hibáimat. Rájövök arra, hogy igen, én ezt vagy azt az értékrendet vallom, hasonlót/ellenkezőt, mint amit olvastam. És ezt érvekkel – ellenérvekkel – meg tudom védeni. Van-e annál nagyobb győzelem, mint mikor elismeri a vitapartner: „Igazad van!”? Rosszabb esetben megfutamodik, kifogást keres, vergődik, de érzi a vereségét. És én is érzem. Akaratlanul is eszébe jut az embernek Nietzsche, az ő „embert felül múló ember”-e. Felülmúljuk a vitapartnert, és egy idő – sok idő – után, amit olvasással töltünk, úgy érezzük, magunkat is. Olvasunk, megértjük, elgondolkozunk. Megismerjük önmagunkat. Bevallom, mikor ezt a cikket elkezdtem írni, fogalmam sem volt arról, mit is fogok papírra vetni. Olvastam, és bevillant a kép, ahogy nagyapám olvas az ágyán. És tud olvasni…
De vajon a fiam fog–e tudni olvasni? Tanítani fogja-e még ezt az iskola? Három emberre nehezedik a felelősség ebben a globalizálódó világban. A politikusra, hogy biztosítsa az olvasás tanításának lehetőségét. A tanítóra, hogy megszerettesse az olvasás művészetét. És ránk, fiatalokra, akiknek gyerekünk lesz – és őt meg kell tanítani olvasni. Hogy utódaink is olvassanak, hogy felülmúlják magukat, az embert, és megértség, lássák Istent…
És ha a kedves olvasó most azt mondja: NEM, olvasni tudni nem ezt jelenti ezért és ezért? Nos félek, akkor csak az igazamat erősíti. Mert mégiscsak elolvasta, megértette ezt a kis irományt, és elgondolkozott rajta…

Dúró József