Búcsú

Egy kis fényt kérnék. Egy kis fényt ide, nekem. Éjszaka, nem szégyellem, mint ahogy azt sem szégyellem, hogy izgultam buli előtt, nem tudtam aludni éjszaka. Szedtem össze a gondolatokat, hogy hogyan búcsúzzam Tőletek. Aztán megfogalmazódott, és megint szétszaladtak a szavak. Szanaszét szaladtak a szavak, és nem szégyelltem, hogy el ne vesszen egyetlen gondolat sem, leírni. Ennek a néhány mondatnak, néhány szónak az a neve, hogy Búcsú. Ma este valami mással, valami többel szeretnék elbúcsúzni Tőletek. Szeretnék adni valamit, amit elvihettek Magatokkal, ami több mint amit elérhettek, megfoghattok, megszerezhettek a hétköznapok során.

Bártos Karcsi nevű barátomtól hallottam először, hogy talán nem is úgy van, ahogy mi, emberek, elképzeljük: hogy a Jó, a Szép, a Szeretet hatalmas, a Rossz pedig elbújva, félve les fészkéből. Nem, a Jóisten és az Ő szeretete egy pici láng. A Gonosz pedig tengernyi, tengernyi tud lenni. És ez a pici láng ránk, emberekre van bízva, hogy őrizzük, adjuk át egymásnak, hogy soha ki ne hunyjon a szívetekben. Mert amíg Ő van, csak addig vagyunk mi is. Tudom, hogy nehéz jónak lenni, nehéz jónak maradni. Én is, Ti is minden nap megküzdünk vele, érte. Igen, most mégis tökéletesen, tökéletesen boldog vagyok Veletek. Most, hogy már biztosan tudom, hogy Nálatok is ott a láng a szívetekben. Vigyétek, őrizzétek a Gonosztól és adjátok tovább egymásnak az idők végezetéig. Kérlek, fogjátok már meg egymás kezét! Tegyétek meg bátran! Ne féljetek! Mi elszoktunk tőle, emberek. Fogjátok meg bátran egymás kezét! Talán innen indulhat. Talán mi lehetünk, így együtt, a jövendő zálogai. Egy boldogabb, szebb jövendő követői, hírvivői: a Szereteté.

Köszönöm, Istenem, köszönöm ezt a mai estét! Köszönöm Neked! Köszönöm! Köszönjük! Viszlát! Sziasztok!

Pataky Attila