A büntetés, amit a magyarságra róttak ki példátlan méreteket öltött, nem csak a terület és a népességveszteség volt óriási, de elvesztettük gazdasági forrásainkat, ásványkincseinket, és szinte megfizethetetlen jóvátétel fizetésére köteleztek. Holott Magyarország a háború kirobbanásakor nem is volt teljesen független állam, külpolitikába alig volt beleszólása és mégis minket büntettek a legsúlyosabban az összes vesztes állam közül. Meg merem kockáztatni, hogy ez a békeszerződés a 20. század legnagyobb bűne volt, amit elkövethettek egy ország és egy nép ellen.

Még az önrendelkezési jogot sem hagyták érvényesülni, miszerint bárki szavazáson döntsön arról, hogy melyik ország állampolgára kíván lenni.

Egyedül Sopronban és környékén engedélyezték, hogy népszavazást tartsanak a területi hovatartozásról, ahol egyébként Magyarország mellett is döntöttek, de sehol másutt nem kérdezték meg az ott élőket, hogy vajon inkább melyik országhoz akarnak tartozni. Egyszerűen féltek, mert tudták jól, hogy sok terület lakossága mondott volna igent Magyarországra és nem csak a magyar többségű területek.

Trianon ugyanakkor a lelkekben is óriási sebeket okozott, határon belül maradt és határon kívülre került magyarban egyaránt.  Máig nem tudtuk feldolgozni ezt a traumát, mert elvesztettünk a magyarsághoz szorosan kötődő helyeket, elvesztettük saját véreinket, és elvesztettük nagyhatalmi pozíciónkat is.

Ki tudná elfeledni a Kárpátok ölelő hegyláncait, a gyönyörű Erdélyt, az ezer éven át kenyeret adó bácskai és bánáti részeket, vagy a csodálatos Adriai-tenger partvidékét. Vagy az olyan a történelmi városainkat, mint Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Temesvár, Nagyvárad, Arad, Újvidék, Szabadka, Marosvásárhely… Csak magyar szív tudja megérteni, hogy mit jelentenek ezek a helyek.

Trianon pedig hiába történt immáron 85 éve, az általa okozott problémák ugyanúgy aktuálisak ma is. Hivatalos adat szerint még mindig 2 és fél millió magyar él a Kárpát-medencében Magyarország határain kívül, ahol küzdenek az életben maradásért, azért, hogy az ősi földön ne halljon ki a magyarság és a magyar kultúra.

Fontos aktualitást adott helyzetüknek a fél évvel ezelőtt lezajlott kettős állampolgárságért való népszavazás, amely sajnos eredménytelenül zárult. A szavazás jól megmutatta, hogy Trianon bizony annyira szétszabdalta a magyarságot, hogy az együvé tartozás érzését elhomályosította sok anyaországi magyarban.

Nekünk viszont nem szabad csüggednünk, küzdenünk kell azért, hogy Trianon rossz hatásai minél jobban enyhüljenek, ez az egyetlen útja a magyarság megmaradásának, határon innen és túl. Egy nemzetibb kormánynak pedig az lenne a feladata, hogy annak a szellemében járjon el, hogy a Kárpát-medence a magyarság élettere, és a magyar gazdasági, kulturális és politikai befolyást minél jobban ki kell terjeszteni, ahogy lehet. Ugyanakkor mindent meg kell tennie, hogy amíg területi visszacsatolásra nincs lehetőség, addig legalább lelkiekben egyesüljön minden magyar.

 A fiatalabb nemzedékeknek pedig tovább kell adnunk, hogy milyen gaztettet vittek véghez ellenünk. Ahogy Deáktól is tudjuk: „amiről a nemzet önmaga lemond annak visszaszerzése mindig nehéz és kétséges”. Tudatosítani kell tehát minden magyarban, hogy a magyar földről, magyar vérről soha nem szabad lemondani. Ehhez kiváló lépés a Trianon témájával részletesen foglalkozó Trianon című film, amely véleményem szerint áttörést jelentett, ugyanis a mozikban és a televízión keresztül egyaránt széles réteghez jutott el. Segítette azt is, hogy az emberek megértsék mik volt a kiváltó okai, és hogyan történt ez a magyarság számára oly tragikus esemény, és hogy kísért végig minket a mai napig.

A múlt ismeretével a jövő felé kell tekintenünk, nem szabad felejtenünk, nem szabad feladnunk, ez a nép sok mindent kibírt már, és sok mindent leküzdött, nem lesz ez másképp ezzel a problémával is.

Június 4-én pedig minden évben közösen emlékezzünk meg a történelmi Magyarország keresztre feszítéséről, az elmúlt száz év egyik legnagyobb bűnéről.
Elment orosz, török, Trianon sem örök! Így legyen.

Szilvágyi András